A Magyar Idők című konzervatív napilap 2018. október 17-i számában megjelent egy írásom Az álkereszténység kora címmel (Magyar Idők, konzervatív közéleti napilap, 2018. október 17. IV. évfolyam, 242. szám, 11. oldal). Ez az írás sajnálatos módon most időszerűbb, mint valaha. Úgy látom, hogy most is nagyon sok ember van Magyarországon, aki kereszténynek mondja magát, miközben nem úgy él.

Az álkereszténység kora

Ha a kurzushívők a tisztségükben maradnak, akkor a baloldal pozíciói konzerválódnak

Vastag Andrea

(A történetben megemlített személyek nem a képzelet szülöttei, amennyiben a következő írásban bárki magára ismerne, gondolkodjon el saját életén és felfogásán!)

„Magyarországon ma háromféle embertípus lakik. Laknak itt először is cinikus gonosztevők, jósvádájú szélhámosok […] és névleges keresztények […] másodszor gerinctelen puhányok, kábult holdkórosok, minden sallangos frázist gyermekesen utánalocsogók, hathályogos szemű felnőtt óvodások, a liberalizmus minden szólamától átitatott s megpuhított napraforgók, minden szellőtől nyakukat behúzók, minden zizzenésnél jobbra, balra, előre és hátra pislogatók, öt percnél messzebb nem gondolkozók, egy tál lencséért mindent odaadók. […] És laknak itt végül […] szorongószívű bús magyarok […]” – írja 1920-ban a Szent István Társulat által kiadott Magyarország újjáépítése és a kereszténység című művében Bangha Béla ­jezsuita szerzetes, a „nagy sajtóapostol”.

Prohászka Ottokár püspök mellett ­Bangha Béla is a keresztény nemzeti kurzus – mely tulajdonképpen az Osztrák–Magyar Monarchia liberális ideológiai viszonyaira, valamint az 1918–19-es eseményekre, Károlyi Mihály és Kun Béla vérengzéseire adott válasz volt –, s azon belül annak egyik gondolati köre, az újkonzervativizmus egyik fő ideológusának számított.

Magyarország újjáépítése és a kereszténység című könyvében, amelyet Bangha kortársai a keresztény nemzeti megújulás kézikönyvének tekintettek, három nagy eszmetörténeti irányzatot (a liberalizmust, a szocializmust, és a kereszténységet) állít szembe egymással, s végül a kereszténységet látja egyetlen ­járható útnak a magyarság számára. E műve az újkonzervatív-klerikális gondolati kör – Prohászka Ottokár 1918 októberében megjelent Kultúra és terror című írása mellett – kulcskönyvének tekinthető.

A katolikus világnézet és az egészséges nacionalizmus (értsd: a nemzeti érdek élvonalba helyezése) szellemében Bangha fő céljai között szerepelt a liberális állameszmétől való függetlenedés (napjainkban ezt illiberalizmusnak nevezte egy közép-európai politikus), valamint a vörös destrukcióval szemben a magyarság létéért folytatott harc. Bangha szerint a reformkonzervativizmus útjáról, amelyet annak idején gróf Széchenyi István képviselt, a nemzet már régen letért, s három végzetes betegséget kapott, ezek a liberalizmus, a szabadkőművesség és a szocializmus.

Ebben a helyzetben a magyarság mellett álló legbiztosabb, leghatalmasabb erőként Istent, a vallást, a kereszténységet jelöli ki mint az egyetlen, biztos utat. Mivel Bangha Béla jezsuita szerzetes volt, a római katolikus egyház szerepét érthető módon kiemelten kezeli Magyarország újjáépítésének folyamatában, azonban szó sincs arról, hogy a magyarországi keresztény felekezetek közötti ellentétet mélyítette volna! Ennek a Bangha ellen a mai napig felhozott vádnak egyik cáfolata az atya Keresztény unió című műve, amelyet a keresztény felekezetek közötti párbeszéd gondolatának szellemében írt meg. Bangha további lényeges, a magyar történelem jelenlegi szakaszában is aktuális tana, hogy nem kurzuskeresztényekre, hanem igazi, lélekben keresztény emberekre van szükség, mert egyedül ők képesek arra, hogy újra felépítsék Magyarországot.

A Bangha Béla által említett álkeresztény embertípus kvintesszenciái jelenleg ugyancsak köztünk élnek. Néhányan közülük úgy is, mint a magyarországi egyházak vezető világi emberei, meg úgy is, mint volt politikusok és diplomaták, klasszikus, középjobbos megalkuvóként éppen a jobboldalt és a kereszténységet eltüntetni akaró baloldali személyek számára juttattak pénzösszegeket, valamint megszólalási, megjelenési és egyéb lehetőségeket. Ezek valójában a mindent és mindenkit eláruló kurzuskeresztény típusának mintapéldányai.

A rendszerváltozáskor (néhol még napjainkban, a magát nemzetinek és kereszténynek mondó oldalakon is az SZDSZ-es „rendszerváltás” kifejezéssel találkozhatunk) egy magát középjobboldalinak mondó személyekből álló kormány került hatalomra, s ezzel, furcsa-áruló módon megkezdődött a nemzeti érdek és a keresztény Magyarország elárulása. A középjobbos ember típusa szerint minden ügyet mérsékelten, óvatosan, több ezerszer körbejárva kell megoldani. Eközben azonban majdnem minden esetben megváltozik az alaphelyzet, azaz elmúlik a lehetőség, amelyben az adott ügy megoldható lett volna. A körültekintés helyett a gyáva óvatosság marad, az eredményesség elmarad. Ez a kívülről és messziről óvatos, tetszetős hozzáállás a balos ellenzék (szocialisták, liberálisok) számára győzelmeket s főként készpénzt juttat, s ezt a történelmi folyamatot számtalan példával lehet bemutatni.

Egészen meglepő például, hogy a hónapok óta tartó, a kultúrharc körül fellobbant viták során magukat középjobboldalinak, nemzetinek és kereszténynek mondó személyek a nemzeti gondolat helyett a liberális és szocialista oldal mellé álltak. Ha jobban belegondolunk, valójában ez a két irányba játszó embertípus a legkártékonyabb, legveszélyesebb a nemzetre s annak megtartó kultúrájára nézve; még a baloldalnál is kártékonyabb. Méghozzá azért, mert a Prohászka Ottokár, Bangha Béla és Raffay Sándor evangélikus püspök által képviselt nézeteket szélsőségesnek állítja be, miközben pontosan azok a normálisak és természetesek. Kik ezek a személyek valójában? Jellemtelen álkeresztények.

Megdöbbentő, hogy a Tokaji Írótábornak és a Magyar Írószövetségnek magukat középjobboldalinak mondó tagjai az első világháborús évfordulók kapcsán a baloldalt támogató, a baloldal által készpénzen megvásárolt ember keresztény magyar típusának, Ady Endrének a nevével fémjelzik a nagy háborút s annak magyar vonatkozásait. Még mielőtt jönne a felcsattanás, hangsúlyozni szeretném, hogy senki nem mondta azt, hogy Ady Endrét, ezt az egyébként igen tehetséges és tragikus sorsú magyar költőt ki kellene venni a magyar kultúrából! De azért talán mégse a katonaságot egész életében betegesen, rettegve kerülő, a frontot közelről soha nem látó s rendre a feleségének köszönhetően elkerülő Ady Endrével kellene fémjeleznünk az első világháború magyar vonatkozásait!

Van nekünk olyan költőnk is, aki odaveszett az első világháborúban, miközben Ady szabadkőműves barátaival a kávéházakban melegedett. Ott van például Gyóni Géza, kinek Csak egy éjszakára című versét sehol nem dívik mostanában idézni az első világháború kapcsán, de Ady Endrét annál inkább. Miért, miféle érdektől vezérelve, milyen alapon? És nem, nem csupán gróf Tisza Istvánról írt versei és egyéb írásai alapján ítéljük meg Ady Endrét, nem: egész életműve alapján! El kellene olvasni Raffay Ernő könyveit, amelyekben bizony ez történik meg, s a költőről mindennek alapján megállapítható tények mindennél többet mondanak. Ahogyan az is, hogy magukat középjobboldalinak mondó, a baloldallal kokettáló személyek a migránsáradattal és az iszlámmal szemben Ady Endrével fémjelzik a magyar kultúrát, annak szent, megtartó erejét. Más magyar költőt nem találtak e célra? Csak olyat, aki a magyar nép megújulását egy másik, a Magyar Királyságba akkoriban bevándorolt népcsoporttal való összeolvadással, új népet létrehozva (!) vélte biztosítottnak látni? Igen, Ady Endre volt az, Korrobori című írásában.

A szabadkőműves Ady Endrével kapcsolatban a Petőfi Irodalmi ­Múzeum (PIM) néhány évvel ezelőtti szabadkőműves-kiállítása jut most eszembe, amely gyalázat még E. Csorba Csilla főigazgatósága idején esett meg: mivel már akkor Csinszka-könyveimet készítettem, érdeklődve látogattam meg a PIM Csinszka-­kiállítását, s megdöbbenve láttam, hogy az ugyanabban az intézményben megtekinthető Magyar írók az első világháborúban című kiállításon szabadkőműves költemények állíttattak ki, természetesen Ady Endrét központi figurává téve.

Elgondolkodtató, hogy a baloldalról nem, a magát középjobboldalinak mondó – tehát látszólag baráti – személyek és társaságok részéről viszont annál inkább kapja a módszeres és igen jellemtelen támadásokat és gyűlölködéseket az, aki a fenti tényeket ki meri mondani. Nem elég csupán nemzetinek és kereszténynek mondani magunkat. Lélekben is annak kell lenni. Máskülönben semmi értelmük a nagy szavaknak.

Az álkeresztény és álnemzeti hazugságokra épülő alapok nem lesznek tarthatók, össze fognak omlani, már csak azért is, mert – mivel nem igazak – építeni nem lehetséges rájuk. S bizony a valóban keresztény nemzetállam megteremtése személyi változásokkal is jár, ugyanis ha a kurzuskeresztények pozícióban maradnak, akkor ezzel a baloldal pozíciói megmaradnak, így nem építhető fel a keresztény Magyarország.

A szerző irodalomtörténész

https://magyaridok.hu/velemeny/az-alkeresztenyseg-kora-3580889/