Köszönöm a lehetőséget, és megtiszteltetés számomra, hogy interjút adhattam a Magyar Jelennek Csinszka születésének 130. évfordulója alkalmából!
Az interjú már olvasható a Magyar Jelen internetes oldalán:
https://magyarjelen.hu/a-noi-sors-multban-es-jelenben/
A női sors múltban és jelenben
Csinszka születésének 130. évfordulóján Raffay Andrea irodalomtörténésszel beszélgettünk.
– Miért éppen Csinszkáról írta első könyvét?
– Első könyvem 2016-ban jelent meg Csinszka – a „Halálraszánt, kivételes virág” címmel. Csinszkáról korábban általában csak Ady Endre feleségeként szokás megemlékezni, a költő életét feldolgozó munkákban találunk életéből kiragadott részleteket, illetve rendre ugyanilyen jelleggel szerepel második férje, Márffy Ödön festőművész feleségeként. Ezért fontosnak tartottam egy olyan, kizárólag Csinszkáról szóló életrajzi nagymonográfia megírását, mely nem csupán életének egy-egy mozzanatát dolgozza fel, ráadásul valóban csak róla szól, kiemelve, hogy egyáltalán nem igazságos őt örökké mindössze a múzsa, a költőfeleség szerepébe beskatulyázni, ugyanis ő is egyedi és értékes személyiség volt, akinek élete külön kutatásra érdemes. Az pedig megint igazán lényeges kérdés, hogy Csinszka szakmai szempontból is önállóan alkotó, értékes egyéniség volt, ha tetszik, ha nem, és ezt az életrajzi nagymonográfia mintegy folytatásaként megjelent, Csinszka verseit betűhíven tartalmazó, elemző tanulmányokkal ellátott kötetemben fejtettem ki amellett, hogy a versek eredeti kéziratait fakszimilében közöltem.
Visszatérve az életrajzi nagymonográfiára és Csinszka személyének emberi oldalról történő megközelítésére, én sem a megjelenés után, sem azóta, soha nem hangoztattam, de az az igazság, hogy első könyvem magánéleti indíttatásból is született. Az, hogy Édesanyámnak ajánlottam, nem véletlen, hiszen én magam és Édesanyám is családon belüli bántalmazás elszenvedői voltunk, amit édesapám követett el velünk szemben rendszeresen. Csinszkáról folytatott kutatásaim során megdöbbenve fedeztem fel, hogy egy sor egykorú visszaemlékezés támasztja alá, hogy Csinszka és édesanyja (törökfalvi Török Berta) is bántalmazott nők voltak, a családtörténetet tanulmányozva a család női tagjai között generációsan öröklődő és ismétlődő mintázatok figyelhetők meg – jelentettem ki ezt első könyvemben már 2016-ban, jóval az azóta mára oly divatossá és elfogadottá vált, úgynevezett transzgenerációs szemléletek megjelenése előtt –, nem mellesleg Csinszka soha nem is ismerhette édesanyját, mert ő gyermekágyi lázban elhunyt kisbabája születése után 10 nappal – huszonkét éves sem volt még. Édesapjával, Boncza Miklóssal, aki nem sokat törődött vele, kisgyermekkorától kezdve nem volt jó a kapcsolata, ráadásul Boncza egyébként is kisfiút szeretett volna, a kis Boncza Bertát pedig mindennemű lelkiismeretfurdalás nélkül lelencházba adta volna, ha ezt nagymamája (özv. Török Károlyné, aki Csinszka édesapjának, Boncza Miklósnak a testvére volt, tulajdonképpen ő nevelte Csinszkát) nem akadályozta volna meg.
Persze, álkeresztény és álszent világunkban nyugodtan lehet ezért „bulvárral” vádolni könyvemet, de én úgy gondolom, ha olyan társadalmi problémákat, mint a gyermek-, nő-, és egyáltalán, a családon belüli bántalmazást valóban komolyan vennénk – és nem csupán divatból, vagy éppen bármiféle pártpolitikai imidzs-kabaré által vezérelve hangoztatnánk e kifejezéseket –, pontosan az lenne a valóban keresztény alapokon nyugvó gondolkodás, és nem az, hogy mindössze „bulvárnak” nevezünk egy életeket tönkretevő, valóban létező és súlyos társadalmi problémát. Az pedig külön etikai-sajtóetikai kérdéseket vet fel, hogy amikor arról mertem beszélni, hogy Ady Endre bántalmazta Csinszkát, egyes helyeken utólag kiforgatták szavaimat, nem az általam elmondottakat visszaadva engem tudatosan lejáratva gúnyt űztek az általam elszenvedett családon belüli bántalmazásból, de úgy, hogy engem soha, sehol nem kérdeztek meg arról, hogy mit gondolok a rólam elmondottakról, nem hagytak reagálni sem, de arról sem kérdeztek meg, hogy miért írom Adyról, hogy bántalmazta Csinszkát, mit „csinált” Ady Csinszkával pontosan a fellelhető beszámolók és visszaemlékezések alapján. Arra is fölhívom a figyelmet, hogy könyvem nem Ady Endréről szólt, hanem Csinszkáról, bár elég szomorú, hogy erre külön föl kell hívnom a figyelmet. Nyilván sokkal hálásabb és kifizetődőbb feladat lett volna egy jobban eladható, divatosabb és tetszetősebb témáról könyvet írni, mint például a hatvanhatezredik Ady-kultuszos, a költőt dicsőítő könyvet, de számomra ez túl együgyű és egyszerű megoldás lett volna, ráadásul az igazságérzetemet sem hagyta volna nyugodni. Én Csinszkáról írtam életrajzi nagymonográfiát, akit sajnálatos módon – még ha az igazság sokaknak fájdalmas is – bántalmazott a férje, Ady Endre. Én inkább erről írtam – megjegyzem, Csinszka életének egyéb mozzanatai mellett –, mert én nem akarok senkinek megfelelni, számomra sokkal fontosabb a szakmám iránt érzett szenvedélyem, mint a megfelelési kényszer. Az igazság a fontos számomra, és nem a hamis, illetve különböző érdekek által kreált kegyelet.
– Ki volt Csinszka?
– Az biztos, hogy nem az a személyiség, akinek a magukat kereszténynek mondó, Ady-kultuszban szenvedők korábban lefestették, illetve a mai napig lefestik.
„Szeretem a hétfőt, a keddet és a többi napot, mert mindegyik hoz valamit – ami soha se lesz többé.” – olvasható Életem könyve című, visszaemlékezéseit közlő önéletírásának elején a Levél Bárczy Istvánhoz című írásában. Személyiségét és tanulságos életfelfogását jól tükrözi e tőle származó gondolat, melyet a mai kor emberének is fontolóra kellene vennie.
– Mit mond a mai embernek Csinszka sorsa?
– Többek között az egyik legfontosabb üzenete, hogy nagy hiba embereket beskatulyázni egy bizonyos szerepkörbe, illetve valakit meg-, illetve elítélni úgy, hogy közben nem is ismerik őt. Nagyon is szégyenteljes és véleményem szerint egyáltalán nem keresztényi, mi több, megvetendő az, ha valaki így viselkedik. Főként, ha ráadásul még idősebb személy is az illető, hiszen azt hinné az ember, hogy neki már sokkal bölcsebbnek kellene lennie. De úgy tűnik, egyeseknek sajnos idősebb korukra sem nő be a feje lágya. Elég sokat tudnék mesélni a folyamatos hátrányos megkülönböztetésről, ami már első könyvem megjelenése előtt is ért engem kereszténynek mondott berkekből is fiatal korom, női mivoltom és az miatt, hogy kinek a felesége vagyok. De Csinszka szavaival élek: „agyonverhetetlen fiatalságom” talán kisegít ebből a mások által kreált szemétből is. Talán ez is egy fontos üzenet lehet sokaknak.
A legtöbb, Csinszkával szemben nem negatív irányban elfogult, az Ady-kultuszos rosszindulatú véleményeknek ellentmondó kortárs visszaemlékezés alapján Csinszka egy nagyon jószívű, kedves és intelligens ember volt. Például Csinszka és Ady egykori szobalánya, a Csinszkát talán legközelebbről ismerő Vonyica még a költő halála után is Csinszka mellett maradt, és úrnője halála után is fenntartotta azon véleményét, hogy soha nem fogja elfelejteni Csinszkát, a „nagyságos asszonyt”, aki mindig jó volt hozzá és nagyon szerette őt, és mindenkihez jó volt, mindenkit szeretett.
– Miről írt verseket Csinszka?
– 1931 Karácsonyára jelent meg első és egyben utolsó verseskötete. 2017-ben a már fentebb említett, általam gondozott és elemző tanulmányokkal ellátott „Szivem véresre szétzúzott játék…” – Csinszka összes verse elemző tanulmányokkal című kötetben összegyűjtöttem azokat a korábban kiadatlan verseit is, melyek azelőtt nem jelentek meg az 1931-es verseskötetben.
Csinszka verseiben a legfontosabb értékekről olvashatunk, melyek fő témái a szeretet, a szerelem, a hazáért érzett szüntelen aggodalom, és hogy magyar ember a magyar embernek minden körülmények között testvére, nem elárulója kellene, hogy legyen. Szomorú, hogy ezen értékek és gondolkodás manapság már kiveszőben van még testvéreinknek hitt magyarok körében is. Csinszka versei között külön csokor szól Ady Endre emlékének, valamint több versének témája az az alapgondolat, hogy annyira szeretünk valakit, hogy meg is halnánk érte. Ugye a legtöbbek számára ez is teljesen ismeretlen gondolat napjainkban. Ugyanakkor az emberi gonoszság okozta undor is megjelenik ezekben a versekben. „1931 ősze” dátummal ellátott versében például ma is időszerű gondolatokat találunk arról, hogy az ember belereszket, mennyi halálról, mennyi tragédiáról hall a hírekben, s arról az érzésről, hogy a sok szörnyűség hatására sokszor könny szökik a rémülettől az egyén – már aki érzi ezen eszmélés súlyát – szemébe, hogy e földön gyarló embernek született.
– Mit tudunk a haláláról?
– Ahogyan születését és életét, halálát is számtalan, máig megválaszolatlan kérdés, titok övezi. 1934 nyarán már egyre erősödő fejfájások kínozták, emiatt orvosnál is járt. Márffy Ödön öccse, Márffy Károly segítségével a bajor Alpok tóvidékén tettek látogatást. 1934 október elején Márffy Károly autóval vitte haza a házaspárt Budapestre. Október 18-án Csinszka estélyt rendezett sógora tiszteletére. Ezen estély során lett rosszul. 1934. október 24-én hunyt el. Halálának oka hivatalosan agyvérzés volt, de pletykák keringtek arról is, hogy Csinszka talán egy viszonzatlan, tiltott szerelem miatt öngyilkos lett, azonban, míg állítólagos szeretőjének személyéről is csak találgatások voltak és a mai napig vannak, nincs olyan bizonyíték, mely öngyilkossága tényét minden kétséget kizáróan alátámasztaná. Egyébként, ha így történt volna, tehát Csinszka valóban önkezével vetett volna véget életének, azon sem lenne különösebben mit csodálkozni, hiszen a sok bántással gyakorlatilag a halálba üldözték: sajnos az általa nagyon is vágyott keresztény értékrenddel szöges ellentétben álltak a kisgyermekkorától kezdve elszenvedett traumák által okozott lelki sérülései, élete során pedig sajnos sehonnan nem kapott annyi és olyan szeretetet, mely e sérüléseket – a szerető szülők, egy szerető család és a biztos háttér hiányát – ellensúlyozta volna. Ez önmagában egy durva és méltatlan elutasítás miatt bekövetkezett agyvérzést is megmagyarázna. Csinszka még halálával is azt üzeni, amit a versei által annyi formában megénekelt egyik legfőbb vezérmotívummal, a lángoló szívvel: a szeretet a legfontosabb, a szeretet örök. Amíg ezt a krisztusi alaptételt nem tanuljuk meg, addig nem lehet valódi keresztény életvitelről beszélni. Ennek tudomásul vétele a jelenlegi helyzetben, amikor válságban van a keresztény világ, miközben a különböző társadalmi veszedelmek, háborúk és természeti csapások, az álkereszténység, valamint annak egyik megnyilvánulási formájaként a fiatalokat is súlytó határtalan gyűlölet korát éljük, különösen fontos lenne.
