Jókai Mór az 1904. május 8-án megjelent Vasárnapi Ujságban.
Midőn 1904. május 5-én Jókai meghalt, az egész ország gyászolta őt: alig akad rá példa, hogy egy nemzet ennyire megbecsülte volna íróját. A halála utáni napokban a korabeli lapok szinte kivétel nélkül rögtön az első oldalon gyászkeretes beszámolóban emlékeztek meg a 79 évet élt ásvai Jókay Móricról (az író 1848. március 19-én megjelenő lapjában, az Életképekben írta le először így a nevét: Jókai), kinek műveit számtalan országban számtalan nyelvre lefordították, s külföldön a legnagyobb népszerűségnek az ő regényei örvendtek az akkor élt magyar szerzők közül. Temetése nagy pompával ment végbe a fiumei úti Kerepesi temetőben, melyen I. Ferenc József király is képviseltette magát. Jókai kortársa, Mikszáth Kálmán Jókai Mór élete és kora című életrajzában írja: „[1904] Május 9-én szürke tavaszi délután, aminőket Turgenyev szeretett, a felhők mögött bujkáló napfénynek részint jelenlétében, részint távollétében volt a Jókai temetése a Múzeum előcsarnokából. Onnan vitték ki koporsóját, ahol a Kossuthé állt ezelőtt néhány évvel. Nagy temetés volt az állam költségén, aminőt csak a magyarok tudnak rendezni a legnagyobbjaiknak. Jelen volt a király Apponyi udvarnagy által képviselve, ott álltak a koporsó körül a rokonokon kívül a miniszterek, az ország nagyjai, zászlósai, a parlament tagjai, a vármegyék és a városok küldöttségei ahogy ez lenni szokott. Tizenkét nehéz szekér görnyedezett a koszorúkkal a halottas kocsi után. Ilyen pompával viszik a kiégett napot, hogy elássák a földbe.”
Herczeg Ferenc Jókai Mór emléke című, a Magyar Figyelőben Jókai halála után tíz évvel megjelent írásában Az arany ember kapcsán Jókai következő szavait idézi: „Be kell vallanom, hogy nekem magamnak ez a legkedvesebb regényem. Az olvasóközönségnél is ez van legjobban elterjedve: ezt fordították le a legtöbb nyelvre…” Jókai regényeiért a francia olvasóközönség is rajongott, kik az írót „Monsieur Morisz Zsoké”-ként emlegették.
Az Uj Idők Lexikona (1939) szerint a magyar írók között Jókai Mórnak van a legnagyobb szókincse, szavainak száma kb. 20 000.
„Jókaiban a magyar faj legszebb tulajdonságai fejeződnek ki, lelkében úgy tükröződik a nemzet lelke, mint a tó tükrében a csillagos ég. A ki őt ismeri, meg kell szeretnie s a ki őt szereti, megszerette a magyar nemzetet.” – írja Schöpflin Aladár a Vasárnapi Ujság 1904. május 8-án megjelent lapszámának Élet- és jellemrajzaiban.
Jókai Mór az 1904. május 8-án megjelent Vasárnapi Ujságban.
Regényeiben és elbeszéléseiben Jókai a magyar múlt legkülönbözőbb korszakait bejárva minden oldaláról megvilágítja a korabeli magyar életet. A történeti hűséghez ugyan nem minden esetben ragaszkodik, ám bravúros mesemondásával, lebilincselő elbeszélőtehetségével, az emberi gyarlóságon felülemelkedő örök emberi humorával az egyik legnépszerűbb magyar regényíró. Jókai műveinek és egyéniségének talán legalapvetőbb varázsa az a gyermekiesség, mellyel, bár a legkeserűbb megpróbáltatásokon ment keresztül, de kortársai visszaemlékezései és életrajzi feljegyzései alapján az „igazi” élet gonosz és nyers ízének megismerésétől mindvégig megkímélődött. Pintér Jenő Magyar irodalomtörténete szerint vonzó egyéniség volt, szelíd, nyájas és mindenki iránt előzékeny, a bántalmakkal szemben türelmes. Külseje, lágy arcvonásai, ábrándos kék szemei azt a gyermeki romlatlanságot és tisztalelkűséget fejezik ki, mellyel műveiben a legösszetettebb lelki szituációk kulcsának megleléséhez, a legszerteágazóbb témák elmeséléséhez is a legkisebb megrettenés nélkül fogott neki, s e gyermekiesség magyarázza meg rendkívüli termékenységét is. Jókai szemével látva minden magyar férfi és minden magyar nő jó: alattomos szörnyetegek képében akadnak ugyan kivételek történeteiben, de gyermeki ártatlanságával az emberekről alapvetően a jót feltételezi, mely rendszerint győzedelmeskedik is a gonosz fölött. Ez az a pozitív nemzeti szemlélet, mely Jókai műveit a magyarok krédójává teszi: a nemzet minden vereség és fájdalom után talpra tud állni, az élni akarás, a jó szándék mindig erősebb lesz. Maga az élet: ez Jókai hitvallása, az ifjúság szent hite, mely hegyeket mozdít ki a helyükről. Hogy lesz még kikelet Magyarországon, s a jövő a múltnál talán gazdagabban is fog virítani. Jókai világa ugyanakkor egyben az egzotikum világa: nincs olyan szerző, aki irodalmunkban a távolságok szellemét nála jobban képviselné. Saját szavaival: „Elbeszéléseim játszanak a tengereken és azok szigetein, Észak-és Dél-Amerikában, a régi és új Egyiptomban […] Azonkívül még szárnyára eresztve uratlan, léttelen régiókba; az elsülyedt világrészbe, Oczeániába, az eltemetett Leaotungba, a hozzájárulhatatlan északi polus alá, s a jövő század álomországába, sőt a pliocene özönvízelőtti világába.”
Mivel minden alkotásából a magyarság sugárzik, tévedés volna azt gondolnunk, hogy műveit olvasva csupán egzotikus tájakra és világokba utazhatunk: a magyar hon szépségeit még gyakrabban megfestette művei, cikkei és beszédei vásznán, úgy ahogyan azt csak kevés írónk-költőnk tette. A hirtelen jött balatoni vihar színpompájától kezdve, az Alföld síkvidékén át megcsodálja Erdély regényes bérceit, a Hargita havasait. Honszeretete és honismerete által is magasan kiemelkedik többi jeles szerzőnk közül. Hazánk tájainak gyönyörködtető változatosságát szó szerint is megfestette: művészi sokoldalúságának példája a tihanyi apátságról, vagy a Szent Anna tóról 1853-as, első erdélyi útján készített rajza. Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című 21 kötetes föld- és néprajzi, az egész Birodalmat bemutató, igényes kivitelű, gazdagon illusztrált sorozatot a kiadvány magyar változatának főszerkesztőjeként Rudolf trónörökössel együtt indította meg.
Nem szabad megfeledkeznünk a tényről, hogy Jókai a női lélek nagy ismerőjeként annak összetettségére is felhívta a figyelmet: műveiben az emberek leányai közül főként két típust kedvelt és különített el. Az egyik a forró bűn megtestesítője, kit Az arany emberben Athalie-nak hívnak; a másik pedig a hűvös erényé, kinek az említett műben Tímea a neve. Az éjszaka és a nappal örök hadjáratának egyik ütközeteként fogják ők élet-halál harcukat vívni egymással. A démon, akit Jókai olykor amazonvonásokkal ruház fel, a történetek végén elveszi ugyan méltó büntetését, ám az is nyilvánvaló, hogy alakja közelebb áll az író szívéhez, mint a hófehér angyalé. A tengerszemű hölgy című regényében egy boldogtalan asszony lélek- és sorstörténetét rajzolja meg.
Jókai 1825. február 18-án született Komáromban, kálvinista nemes családból, nemes ásvai Jókay József ügyvéd és nemes Pulay Mária legkisebb gyermekeként. Szülei buzgó református szellemben nevelték. Tanulmányait kitűnő tanulóként Komáromban és a pozsonyi evangélikus gimnáziumban végezte. A második bölcsészeti osztályt Pápán tanulta, itt ismerkedett meg és kötött barátságot akkori osztálytársával, Petőfi Sándorral. Kezdetben a festészet iránt érdeklődött. A kecskeméti református főiskolában már verseket és novellákat írt. Szülővárosába hazatérve gyakornok lett egy komáromi ügyvédi irodában, majd Pesten ügyvédi oklevelet szerzett. 1845-ben elkezdődött írói pályája. 1847-ben Petőfi Sándorral együtt szerkesztették az Életképeket, majd pedig részt vettek az 1848. március 15-i forradalomban. Barátságuk akkor szakadt meg, amikor Jókai 1848. augusztus 29-én feleségül vette Laborfalvi Rózát, a Nemzeti Színház ünnepelt művésznőjét. Jókait ekkor édesanyja is kitagadta. A szabadságharc idején újságírással kereste kenyerét, 1849 elején a kormánnyal együtt Pestről Debrecenbe menekült, majd vissza Pestre, azután Aradra. Debrecenben a békepárt közlönyét, az Esti Lapokat szerkesztette. A szabadságharc leverését követően a Bükkben bujdosott. Az áprilisi Habsburg-trónfosztást követően csatlakozott a köztársasági párthoz, ezért az osztrák önkényuralom emberei elől kellett menekülnie. Miután felesége felvétette nevét a komáromi tisztikar névsorába, melynek tagjai mind amnesztiát kaptak, Jókai is amnesztiát kapott. Pintér Jenő szerint a bujdosás gyötrelmeitől az íróknak adott amnesztia váltotta meg. Ezekben a legsivárabb esztendőkben dolgozott a legszorgalmasabban, többnyire álnév alatt. 1863-ban Hon címen napilapot alapított, s az itt megjelent cikkek miatt egy időre be is börtönözték. 1861-től országgyűlési képviselő, parlamenti szónoklataival nagy sikereket ért el. Mikor 1896-ban, mint a karcagi választókerület kormánypárti jelöltje, kibukott a képviselőházból, a király a főrendiház tagjává nevezte ki. Laborfalvi Róza 1886-ban elhunyt. Ezt követően háztartása vezetését fogadott leánya, Jókai Róza vette át, aki később Feszty Árpád festőművészhez ment férjhez, s velük együtt Jókai is a Bajza utcában álló művészház első emeletére költözött. Nyáron többnyire svábhegyi nyaralójában vagy balatonfüredi villájában tartózkodott. 1899-ben újra megnősült: Nagy Bella fiatal színésznőt vette feleségül. Második házasságát a közvélemény elítélte és rossz néven vette, hisz Jókai egy magasabb szellemi síkban élt, amit csak kevesen érthettek. A Nagyváradi Napló hasábjain 1901. november 7-én A poétakirály és felesége című cikkében Ady Endre a következőket írta:
„A Jókai-pár vagy Jókainé jövetelénél országra szóló tüntetést csináljon Nagyvárad. Minden szeretetünk, rajongásunk és – elkeseredésünk egyesüljön egy impozáns, nagy hullámú ünnepben, mely elfojtsa teljesen a hitvány obskurusok aljas lármáját. Hangos, nagy tüntetésben egyesüljünk, melynek melegségét, bensőségét teljes erejében érezzék meg a szent öreg ember s az ő Seherezádéja, ki áldott legyen, hogy ifjúvá és boldoggá tette a mi nagy öregünket!… Várjuk, nagy ünneplő kedvvel a királyt és királynét, kikről tündér-mesék fognak majd tündérien zengni sok száz esztendő múlva is…”
A házaspár sokat utazott: jártak Kolozsváron, Abbáziában, Párizsban, utolsó útjukon Nizzába is eljutottak.
A Magyar Nyelvőr 1917. január – februári számában közli a Rákosi Jenő lapjában, a Budapesti Hirlap 1893. október 14-i számában Jókai és a Mór címmel megjelent, egy névtelen olvasó által beküldött történetet: „Öreg ember vagyok, de az én tudomásom szerint hajdanában Jókai mindig Móricnak irta a nevét, amig a Mór olyan általánossá nem lett, hogy kénytelen volt igy hivatni magát. Eleget küzködött ellene annak idején, mindig mondta, hogy »Móric vagyok én, nem pedig Mór. Ki látott valaha ilyen bolond nevet: Mór?« Akkor történt, hogy az öreg Tóth Lőrinc, akkor még fiatal poéta és világfi, levelet irt neki, amelyen a divatos cim volt:
Tek. Jókai Mór urnak.
Jókait nagyon fölboszantotta ez a levél, és rögtön felelt Tóth Lőrincnek, megirván, hogy régi magyar nemes ember ő, nem pedig szerecsen, senki őt Mór-nak ne titulázza. »Ne sajnáld tőlem azt az –ic-et a nevem végén!« – mondta, a borítékra pedig szép kalligrafiával ezt a cimet irta föl:
Tek. Tóth Lőr urnak.”
Herczeg Ferenc szavaival Jókai Mórból semmi sem halt meg, csak a teste. Mint azt Petőfi Sándor barátságuk hajnalán hozzá írta:
„Te állasz ott… csak te… magadban…
Téged le nem dönthettenek.”
Írásomat a Magyarságkutató Intézetnek készítettem, Jókai Mór halálának 116. évfordulójára. Írásom 2020. május 4-én megjelent a Magyarságkutató Intézet honlapján (https://mki.gov.hu/hu/hirek-hu/evfordulok-hu/116-eve-halt-meg-jokai-mor), valamint 2020. május 5-én a Magyar Nemzet Online felületén
